Kelemen Hunor beszéde a százéves Apáczai Líceum ünnepségén

2019.11.29. | Ünnep
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Kelemen Hunor beszéde a százéves Apáczai Líceum ünnepségén

Foto: Gönczy Tamás

Én mindig csodáltam a maratoni futókat. A szorgalom, a kitartás, a test és a lélek egysége, az akarat diadala – ilyenek jellemzik ezt a nagyon különleges sportágat. Verseny közben még a legnagyobbak is gyakran eljutnak a holtpontra.

És amikor a test, a szervezet, az izmok már feladnák, amikor úgy érzi az ember, hogy nincs tovább, mert fizikailag nem lehet tovább, akkor még mindig ott van egy titkos erőforrás: az akaratunk arra, hogy ne adjuk fel, hogy lefussuk a távot, hogy teljesítsük a küldetést, a hitünk, hogy képesek vagyunk rá. „Ha el tudod hinni, hogy sikerülhet, akkor a tested megtalálja majd a módját, hogy sikerüljön”, nyilatkozta nemrégiben a világ egyik legjobb maratonistája.

Bizonyos tekintetben maratoni futók vagyunk mi, erdélyi magyarok is, és természetesen maratoni futók az erdélyi magyar egyházak, köztük a református egyház is.

Soha nem adjuk föl. Soha nem adják fel egyházaink sem.

Az egyházak szerepe az elmúlt száz esztendőben is megkérdőjelezhetetlen maradt. Nélkülük nem lennénk itt – vagy akik itt volnának a mai napon, azok valószínű, nem mi lennénk. És nem ilyenek lennénk.

Mindazt, amit az elmúlt évszázadokban felépítettünk ezen a vidéken, itt, Erdélyben, közvetve vagy közvetlenül annak a ma már felbecsülhetetlen jelentőségű hatásnak is köszönhetünk, amit az 500 éves Reformáció jelentett Erdélyben.

Gondoljunk csak bele például abba az iskola-építési lázba, ami úgy fél évezrede kitört itt Kolozsváron.

Nem kell messzire menni. Itt, a Farkas utcában, pár száz méter távolságra két sok évszázados iskola van.

Aztán a szomszédban, alig száz méterre innen van egy harmadik iskolánk is, amelyet ma ünneplünk.

A 100 éves Apáczai Líceum történetében benne vannak az elmúlt 100 évünk legfontosabb történései, történetei, azok tanulságai és következményei.

1919-ben, amikor az iskola elkezdi működését, az első világháború után vagyunk, a trianoni döntés előtt, teljes bizonytalanságban.

Hétköznapi logika szerint ilyenkor a fennmaradásra, a túlélésre szoktak összpontosítani. Rendezni a sorokat és aggódva várni, hogy mit hoz a jövő. Az üzleti tanácsadók is hasonlókat tanácsolnak, amikor bizonytalan az üzleti környezet.

De a Református Egyház nem ilyen logika szerint működik.

Alig egy évvel az addigi legnagyobb világégés, tíz hónappal a gyulafehérvári nagygyűlés után, amikor Budapesten még román seregek állomásoztak – megkezdte működését a kolozsvári leánygimnázium.

Az iskola története innentől fogva az újrakezdések, a talpon maradás, a talpra állás története is egyben.

Már az is viszontagságos volt, hogy saját épülethez jusson, fél évtized múltán ez is sikerült. Talán említsük meg, hogy ez erdélyi kisebbségi létünk egyik nagyszerű alakja, Makkai Sándor püspöksége alatt történt.

Aztán amikor már volt épület, még nem volt felszerelés. Azt az erdélyi magyarok összefogása adta össze: a könyvtárat, a természetrajzi szertárat, de még a padokat is Zilah, Szászváros, Székelyudvarhely és Dés református iskolái adományozták.

A könyvtár aztán kalandos úton, de a második világháború és a román állam hathatós segítségével részben megsemmisült, részben eltűnt.

Mert ilyen a könyvtárak sorsa Erdélyben, ahol az elmúlt évszázadban több volt a rendszer-, mint a nemzedékváltás. És a háborúk, forradalmak ribilliója közepette nemcsak a múzsák hallgatnak, ahogyan azt a régi közmondás tartja, de sokszor a könyvtárak is pusztulnak.

A hétköznapi logika szerint valahol valamelyik pillanatban fel kellett volna adni. Például a Trianon utáni román állam folyamatos piszkálódásai miatt. Vagy a második világháború pusztításai következtében. Esetleg azért, mert persze ezt az iskolát is államosította a kommunista diktatúra. Végül pedig a Ceaușescu-féle diktatúra meg is szüntette a líceumot, maradt az általános iskola.

Gyenge közösség, gyenge ember számára számos ok lett volna arra, hogy ne folytassa. Hogy feladja! Erős, történelmi és politikai kényszerek állították elő ezeket az okokat. És mégis: a válasz mindannyiszor az volt, hogy de!

Folytatjuk! Nem hátrálunk meg! Nem adjuk fel!

És itt említsük meg, hogy ez a szemlélet, a talpon maradás akarata jellemezte az Apáczai Líceum mindenkori vezetését és tanári karát is.

Nekik is köszönhetjük, nekik is köszönjük, élőknek és már eltávozottaknak egyaránt, hogy ma itt lehetünk.

Szerencsére a történet tovább íródott 1989 után, mondhatnánk, de éppen ez a lényeg: nem szerencse kérdése volt ez, hanem annak a sok évtizedes harcnak, a talpon maradás akaratának köszönhetjük, ami az elődöket is jellemezte.

A történet tehát tovább íródott és íródik ma is, akárcsak az erdélyi magyarság története.

Olvastam, hogy a telket annak idején úgy vette meg az egyház, hogy az iskola bővülésével az épület is bővülni tudjon. Aztán persze ezt is megakasztotta a történelem.

Tavaly mégis új épületrésszel bővült az iskola, és abban kapott helyet a könyvtár is. Bízom benne, hogy ennek a története, a folytatás nem lesz már oly viszontagságos, mint amilyen az első száz esztendő volt.

Boldog születésnapot, Apáczai Líceum! És újabb száz évet mindenképpen!

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.